Egy korszerű kompakt vagy középkategóriás autóban több tucatnyi mikroszámítógép igyekszik aktívan támogatni a sofőrt a vezetésben az egyes jármű-alrendszerek elektronikus szabályzásán, a legtöbb, az autóiparban egyáltalán létező biztonsági szolgáltatás pedig a tömeggyártók egyszerűbb modelljeiben is rendelhető extra illetve egyre gyakrabban már az alapfelszereltség része. De nem volt ez mindig így, minden, ma már alapvetőnek tekintett biztonsági rendszernek megvolt a maga pionírja a járműiparban.
Az első blokkolásgátlóval kiegészített fékrendszer a repülésből érkezett az autógyártásba. A Dunlop gumigyártó Maxaret nevű, az '50-es években kifejlesztett hidraulikus blokkolásgátlóját 1966-ban vette át a Jensen nevű kis brit sportautómárka, így a Jensen FF lett az első blokkolásgátlós autó. Az elektronikus szabályozással kiegészített modern rendszerek kis sorozatban több amerikai, japán és brit modellen tűntek fel, de az első igazán nagy példányszámban gyártott autó, amelyikhez (még mindig extraként) meg lehetett rendelni az ABS-t, a W116-os Mercedes volt 1978-ban. Az első modell, amely szériában minden piacon blokkolásgátlót kapott, a Ford Scorpio volt, 1985-ben. Az Európai Unióban 2004-től kötelező minden új személyautót felszerelni blokkolásgátlóval.
2014-től már az elektronikus menetstabilizáló berendezés, legelterjedtebb rövidítéssel: ESP is kötelező az EU-ban eladott személyautókon. Ez a rendszer a '90-es évek terméke. Az elsőség jogát talán a Mitsubishinek ítélhetjük oda: a Diamante szedánban már 1990-ben működött egy kombinált kipörgésgátló és motorteljesítmény-csökkentő rendszer, amely túl gyorsan vett kanyarokban igyekezett megakadályozni az ív elhagyását. A minden fontos járműdinamikai változást figyelő modern menetstabilizáló viszont csak 1995-ben jelent meg a Mercedes S600 Coupéban és a Toyota Crown Majestában.
A legelterjedtebb rövidítésével ACC-nek, Adaptive Cruise Controlnak nevezett, nálunk inkább adaptív vagy távolságtartó tempomatként emlegetett rendszer első előfutára az 1992-es Mitsubishi Debonair volt, amely lézeres távolságmérőjével észlelte a beért autót, de az utolérésről és a követési távolságról csak a sofőrt értesítette egy kijelzőn, nem avatkozott be a motor működésébe. Az első sebességtartó automatika, amellyel az autó lassítani kezd, ha egy másik járművet észlel maga előtt és beáll annak követésére, 1995-ben, az akkor új generációs Mitsubishi Diamante-ban jelent meg. Ez a rendszer azonban még nem "nyúlt" a fékekhez, csak gázelvétellel lassított. A fékeket is aktívan kezelő első modern távolságtartó tempomat 1999-ben került be néhány típusba, Európában a W220 jelzésű Mercedes S-osztály és a Jaguar XK sportmodell volt a két első kocsi, amely rendelhető volt ezzel az extrával.
A sávtartó automatika még ma is viszonylag friss dolognak számít. Néhány régebb óta piacon lévő típushoz vagy olcsóbb budget-modellhez nem is rendelhető és még a prémiummárkák újabb autóin sem természetszerűen része az alapfelszereltségnek. Az autót a sávban tartó, önállóan kormányzó, már az önvezető járműtechnológia részeként is értelmezhető mai rendszerek története a századfordulón kezdődött. Az amerikai Iteris sávelhagyásra figyelmeztető rendszere a Mercedes Actros teherautókban mutatkozott be, de ez a kormányzásra még nem gyakorolt hatást, csak a sofőrnek adott jelzést, ha a kamion nagyon megközelítette a terelővonalat. A sávelhagyást aktív kormányzással is megakadályozó rendszerek 2003-től több japán márka kevéssé ismert modelljében is feltűntek, de talán a 2006-os Lexus LS volt az első olyan autó, amely nem csak segített a vezetőnek, hanem a rendszer kormányzási ereje már elég volt ahhoz, hogy ténylegesen többé-kevésbé a sávban is tartsa az autót. Az európai gyártók közül a Citroën 2005-ben, az Audi 2007-ben még csak sávelhagyásra figyelmeztető jelzőrendszerekkel mutatta be néhány új modelljét. Szélesebb körben az európai márkák csak a 2010-es évek elején-közepén kezdték bemutatni aktív sávtartó rendszereiket, meglétük a mai új autókban még messze nem vált általánossá.